Magyarországnak igenis sokat hozott az uniós tagság, és ezt tessék végre megérteni ennek az ostoba és makacs parlagi magyar népnek is!
Politizálni most, Isten bizony, nem kívánok, és azon sem filozofálok, hogy az a sok szép pályázati pénz biztos nagyot lendített a pályázatokat írók és a Brüsszelből jött pénzeket lenyúlók életnívóján – én csak egészen hétköznapi apróságokat fogok most boncolgatni, de ezektől lassan már a robbanásig van tele a magyar átlagember hócipője. (Na, nem Teddy von Farkasházyé, az a Hócipő köszöni, jól van a máshonnét jövő pénzekből...)
Dögölj csak bele a környezetvédelembe!
Az új hír, ami végképpen kivágta nálam a biztosítékot, az volt, hogy az uniós hatóság megtiltja a kullancsok irtását, és tessék megtanulni együtt élni a gyilkos kis vérszívókkal. Van egyéni védekezés is: a nyakig zárt ruha és a védőoltás.
Első reakcióm ez volt: a kurva anyátok! Hát éltetek ti valaha is vidéken? Jártatok a büdös életben egyszer is erdőn, mezőn, folyó- vagy tóparton? Éltetek ám a... (pardon, ezt már törölte a szövegszerkesztő gép...) No meg a nyakig zárt ruha... Az csak a jó, főleg úgy plusz harminc fok körül, attól legalább garantáltan hőgutát kapsz, s nem a kullancs végez ki...
Véletlenül 1980 óta vívom a szélmalomharcot a gyilkos kullancsok ügyében, emiatt igencsak tudom, miről beszélek!
Kezdjük az elejéről! 1980 körül még csak azok voltak veszélyben, akik direkt mentek erdőbe, mert ott volt munkájuk, mint az erdészeknek, favágóknak; vagy gyakorlatozni küldték oda őket katona- vagy munkásőr-egyenruhában; netán a hobbijuk ragadta őket a természetbe, mint a vadászokat és a horgászokat. De ezek így együtt már akkor is megvoltak közel hétszázezren. Főleg ha az úttörő-táborozó gyerekeket is hozzá számoltuk.
És egyre-másra jöttek a hírek: a rádióriporter meghalt agyvelőgyulladásban, melyet a munkásőr-terepgyakorlat során felszedett kullancstól kapott. A híres színész hetekig volt élet és halál között ugyanezért. A még híresebb sportolónő megbénult. A kevésbé neves vagy ismert áldozatok százain nem is csámcsogott az akkor csíráiban már létező hullagyalázó hecc-sajtó. Mint ahogy azon sem, hogy a korábban csak a nyugati, határ menti megyék és Nógrád sűrűbb erdeiben, folyondáros vízpartjain tenyésző kullancshad, hála a mindenütt legeltető birkagazdák feneketlen mohóságának, feltűnt már az üdülőterületek és városok közelében is! (Hogy hogyan? Megy a birkasereg az erdőszélig. Ott felszedi a vadállatok által elhullajtott kullancsot. Majd behozza odáig, ahol tartják. Közben a legeltetett nyájak áthozzák a Dunán, majd a Tiszán is a fertőzést. Acsarogtak is rám a birkások: hazudok, mert a kullancs a fákról, meg a bokrokról hullik az ember nyakába, és nem a földről mászik fel. Anyátokat! Százszor tapasztaltuk már feleségemmel, hogy horgászás közben olyan nyílt vízparton, ahol egy szál fa vagy bokor sincs a közelben, a fűből a csizmán és a nadrágszáron igyekszik az éhesen még nagyon is gyors hatlábú gyilkos. De ahol járt birkanyáj előtte, ott százszor annyi van!)
Van ellenszer, de nem kell!
Megmondtam már akkor, országos hetilapban is, hogy ha 1980-ban minden tizedik kullancs hordoz betegségkeltő vírust, akkor húsz-harminc év múlva lehet, mindegyik fertőzött lesz már. És azt is, hogy ha így megy tovább, akkor húsz év múlva kertjeinkben és városi parkjainkban mindenütt ott lesz már a kullancs-falka! De ordíthattam, mint próféta a pusztában, mert a birkás lobbi, a téeszelnökök (és később a zöldbárók kapitalista jelmezben) köptek minderre, amíg Itália vevő volt a sok szerencsétlen kisbárányra, addig csak egy dolog volt fontos: minél nagyobb legyen az üzleten a nyereség. És kell-e nagyobb nyereség annál, mint ha a birkát kicsapjuk legelni, takarmányozni nem kell, és azt a kullancsirtó fürdőt, ami legalább hazahozatalkor ledöglesztené a bégetőkről az apró gyilkosokat, nem alkalmazzuk, de nem ám, mert drága. (Pedig akkor még volt ilyen anyag bőven, és itthoni gyártásból való volt, mint majd rögtön látni fogjuk.)
Ráadásul ekkor „jöttek rá” a művelt Nyugaton arra, hogy az addig tökéletesen bevált parazita-irtószer, a DDT (para, para, vessző, diklór-, difenil-, triklórmetil-metán – ezt csak azért írom ide, hogy lássák: növény- és állatvédő vegyszerekből nyertem meg még végzős vegyésztechnikus koromban az országos tanulmányi versenyt, tehát nem a levegőbe ugatok... –, szóval a DDT) veszélyes. Hosszú távon halálos, meg hasonlók, mert felhalmozódhat a májban és így tovább. Hogy addig e vegyszer segítségével a semmibe sikerült küldeni egy sor halálos, meleg égövi betegséget, például Afrikában, az senkit sem érdekelt...
Persze, dehogy terjesztették volna ezt a hírt, ha nem pont akkor fedezik fel egy afrikai növénycsaládban a rovarokra halálos piretroidot! Amelynek csak egy baja van: hamar lebomlik, tehát hatása nem tartós. No de mi is a kapitalista üzlet lényege? Az, hogy ami hosszú távra és végleges megoldást hoz, az nem kell, mert azzal „telítődik a piac” egy idő után, s akkor holnap miből van mesés nyereségünk? Tehát vesszen a DDT, és éljen a piretroid!
Mi meg, szerencsére, ebben nem voltunk rosszul érintettek, mert a Chinoin Művek nagytétényi gyárában akadt egy fanatikus és kiváló kutatócsoport, Konta Rezső vezetésével, akik kidolgozták a szintetikus piretroid itthoni gyártását. Én is kaptam belőle tesztelésre, és mondhatom: amíg ezzel fújtam le kutyáimat és magamat, addig legfeljebb döglött kullancsot láttam. Bőrbe befúródottat nem. De nálam hozzáértőbbek is „tesztelték” az új magyar szert: Szibériában, a Bajkál–Amur vasútvonal építésénél, ahol hemzsegett a tajgán a fertőzött és életveszélyes kullancs, tíz- és tízezer építőmunkást védtek ezzel, s hatásosan!
No de nem éltünk volna Magyarországon, ha itthon kellett volna az, ami hazai! Nem ám! Mert a közforgalomba hozatalt engedélyező hatóság döntéshozó szakembere véletlenül ugyanaz az ember volt, aki a tolmácsi Erdőkémia Szövetkezet egyik tulajdonosa is! És ez a kis cég gyártotta a SzuKu fantázianevű riasztószert! (Figyelem, itt a lényeg, riasztó, és nem pedig ölő szerről van szó! Mert ha elterjed a kullancsot és más kártevőket tökéletesen kipusztító új magyar szer, akkor nincs mi ellen többé riasztót gyártani. A többit, ugyebár, már nem is kell ragozni: a Chinoin szere nem kapott zöld utat. Viszont a nagyvilágban egy sor igen neves nemzetközi vállalat gyorsan gyártani kezdte, mert ott jó volt.
Így következett be az a paradicsomi állapot, hogy Franciaországba lehetett utazni a Balatonon helikopterről permetezett szúnyogirtó vegyszerekért üzletet kötni, és ez mégiscsak sokkal elegánsabb út volt, mint snassz módon kibuszozni Nagytéténybe...
A végeredmény? Mivel ez valutába került, kullancs és szúnyog vígan tenyészett és terjeszkedett országszerte, mert erre valahogy soha nem elég a pénze az országnak...
Most kinek lesz üzlet a halál?
No, hát erre tett pontot az uniós döntés: most már a piretroid sem kell, mert az is vegyszer, és „terheli a környezetet”! Közgazdász lévén rögtön meg is kérdezem: és ez most melyik nagy multi cég érdeke, halállal nyerészkedő játszmája? A nagy gyógyszergyáraké, akik lelkesen reklámozzák a védőoltásaikat kullancs okozta agyhártyagyulladás ellen? Hát lássuk: jól gondolom-e? Megint ott kezdem, ha sikeresen irtják a kullancsot, akkor nincs csípéspánikból terjedő tömeghisztéria, és az oltóanyag a multik nyakán marad. Továbbá: szegény önkormányzatok és országok amúgy is egyre kevesebb irtószert tudnak megvásárolni.
No, akkor tiltsuk csak be totálisan az irtást, és a bénulástól vagy a haláltól félő tömeg majd megveszi milliószámra a három oltásból álló, méregdrága vakcinasorozatot, de persze a saját pénzén, mert az életét, épségét mindenki félti ám! Heuréka! Hogy aztán van, akinek nem jut erre pénze, mert egyszerűen pokolian keveset keres erre vadkeleten? Az mit érdekli a multik pöffeszkedő urait és az eurobürokratákat, akik úgysem járnak kullancsfertőzte tájakon...
Mert azt sem árt tudni: ez az apró gyilkos Kelet-Európában szaporodott így el, hála a „szovjet importnak”, s legfeljebb még Ausztriában jelent tömeges veszélyt. Párizs, London, Brüsszel mentes tőle. Csak Budapest, Szeged, Pécs, Győr városi parkjaiban, házi kertjeiben les ránk a halál, melyet most már a madarak, a kedves kis sünök, a vakondok, az egerek is teljes gőzzel terjesztenek ám!
És azt sem árt tudni, hogy a hírhedt védőoltás csak a harmadik adag beadása után véd. De addig hetek telnek el, s közben is megkaphatjuk most már bárhol a kullancsot. Továbbá: nemcsak agyvelő- és agyhártyagyulladást terjeszt már a kullancs. Hanem a szintén súlyos és kínos Lime-kórt is, ama nem lényegtelen különbséggel, hogy az ellen nincs védőoltás! És hogy ez a betegség mit „tud”, ha úgy igazából belelendül? Kérdezzék csak meg a sok kutyást, akiknek gondozott házi ebei pusztulnak másfél éve bénultan rakásra emiatt! Ők és az emiatt szintén dühöngő állatorvosok is tudnának ám egyet és mást mesélni. A tetejébe mostanában már egy harmadik fajta, kullancsok által terjesztett betegségről is beszélnek, de igen halkan, mert annak még a teljes hatásmechanizmusát sem ismerik...
Szóval két eset van: az uniós bürokraták vagy a nagy multik üzleti segítőtársai (erről lesz még más példám is), vagy egyszerűen hülyék, akik egyes nekivadult, a környezet- és természetvédelem ügyétől már igen messzire került, szintén komoly üzleti csoportok érdekeit szolgáló ál-környezetvédők nyomására, brüsszeli kis irodáik kényelmében és biztonságában bármit aláírnak, csak őket hagyják békén...
Amúgy ezekről az álzöldekről is lenne morognivalóm: hisztiznek itt, nálunk is, hogy nem kell az atomerőmű! Van „tiszta energia” is. Aztán ha rákérdezünk, hogy most a földgázerőmű-lobbi vezetői fizetik őket, vagy a Nagymarosnál mindenáron erőművet akaró vízügyi „beton-maffiától” kapják a zsebpénzt, akkor hangnemet váltanak: nem is kell annyi energia! Hát nekik, ott a kényelmes, jól fűtött városi lakásokban, ahol módos polgár anyuci-apuci fizeti a számlát, biztosan nem. De jöjjenek ki mifelénk a tanyára úgy január felé, s mielőtt csontra fagynának, itt ugassanak a „nem kell annyi energia” szépségéről. Meg arról, hogy „lehet már a föld hőjének magcsapolásából, meg szélkerekekből is energiát nyerni”. Lehet, persze. Akkor lehet, ha most húsz évre eladósodok ezért, és ha sokáig tart a bankválság, majd még az unokáimat is csesztetik a törlesztőrészletekért.
Nos, uraim, ha ez így megy tovább, lesz rá válaszunk is. Mit szólnának hozzá, ha a keleti tagállamok embervédői elkapnának pár ilyen főbürokratát és álzöld aktivistát, utána pedig megkötözve kitennék őket a kullancstól hemzsegő erdőbe-mezőbe, hadd tanulják csak meg a saját bőrükön, mire is megy a játék? (De előre jelzem: ehhez mi is kérnénk olyan pozitív reklámot, mint amilyent az atomenergia ellen handabandázó Greenpeace aktivisták hőzöngései szoktak kapni. Még ha nekünk nincsenek is méregdrága vegyvédelmi ruháink vagy a tengereken szuper motorcsónakjaink hozzá...)
De még ez sem elég...
Mert közben a hírek napról napra rosszabbak. Most már a vegyszeres szúnyogirtást is be akarják tiltani ezek a tömeggyilkosok. Ami nem csak a sok csípés miatt veszélyes, főleg a kisebb gyermekekre, hanem azért is, mert a klímaváltozás miatt megjelent dél felől egy új és eddig nem ismert szúnyogfajta is. Jóval nagyobb az eddig ismert gyötrő szúnyognál, csípése is fájdalmasabb, s attól tartok, nem járok messze az igazságtól, ha kimondom: ez a szúnyog is terjeszthet például maláriát. Csak most már Európában is! Legfeljebb az illetékes bürokratabanda nem mer beszélni róla... Vagy nem is tudják, de az még rosszabb.
Ugyanakkor olyan rovartani szakemberek, akik nem csak íróasztalaik mögött szoktak okosak lenni, hanem a természetet is járják, egy éve jelzik: egyre erősebb a sokkal nagyobb veszélyt jelentő darazsak és lódarazsak inváziója is! És nem csak azokra, akik allergiásak a csípésükre, mert azok „vigyenek magukkal mindenhová allergia-ellenanyagot”! (És hová, ti barmok? A saját konyhánkba vagy még a vécére is?) Hanem bizony, ha nem tudná valaki, három lódarázs egyidejű csípése egy gyereket, haté egy egészséges felnőtt embert is meg tud ám ölni, minden allergiás hajlam nélkül is!
Szóval ebben a helyzetben hagyjunk abba – „környezetvédelmi okokból” – mindenfajta vegyszeres rovarkártevő-irtást, uraim, ott a brüsszeli irodákban? Nyugodjanak meg, minden aggály nélkül kiköthetjük Önöket egy lódarázstelep közelébe is, elvégre ez is csak afféle kis figyelemfelkeltő akció lenne...
Ha most még azzal jönne elő valaki, hogy a méhészeknek időnként komoly káruk van a vegyszeres rovarirtás miatt, akkor megjegyezném: a bányászoknak sokkal nagyobb káruk volt munkahelyeik bezárása kapcsán. Mégsem törődött velük senki sem, mert „a nagyobb közösség érdeke így kívánta”. Félre ne értsük: senki sem kívánja a szorgos méhecskék pusztulását. De talán lehetne egyeztetni, ahogy eddig is: mikor és hová ne menjenek, mert ott éppen egy-egy nagyobb tájegység gyilkos rovarjainak pusztítása zajlik. Legfeljebb majd ők is kaphatnak uniós kárpótlást, ennek legalább értelme lesz. De ha úgy tevődik fel a kérdés, hogy kevesebb méz vagy kevesebb halott, bénult és beteg ember és gyerek, én bizony, sokmillió társammal együtt, az utóbbira szavazok. (Hogy a magyar kormány nem fog tiltakozni? Nagy ügy, róluk már úgyis tudjuk, hogy saját népük ellen bármire képesek...)
Ami pedig még ezen túl az ál-környezetvédelmet illeti, a kedves osztrák sógoroknak is üzennék valamit: Atomenergie? Nein, danke! – tüntettek évekig lelkesen. Mert az veszélyt jelent a környezetre. És ordítoztak: mi is, a csehek is, a szlovákok is zárjunk-zárjanak csak be minden meglévő atomerőművet! Van ahelyett más energiaforrás is! De van ám... Például abból a szép nagy szemétégető erőműből, melyet Szentgotthárdtól ötszáz méterre építenétek fel, és úgy, hogy a szél csakis Magyarország felé fújjon onnét? Hát: Nein, danke! Mi inkább maradunk Paksnál. És onnan sem felétek sodorja a hűtővizet a Duna, kedves Hanzik!
Malacjáték és elavult ülés
És még ez sem minden. Mert voltak itt már más olyan uniós tiltások és döntések is, amelyekről ordított: büdös üzlet van mögöttük, ami egyes nyugati cégeknek nagyon jó, de az érintett magyaroknak annál több kárt okoz. Menjünk sorra? Hát tessék:
Kezdődött az „állatjóléti intézkedések” sorával. Először is a konyhai moslék etetését tiltották be a malacoknak. Hogy miért, azt nem mondta meg senki. De két hatása az biztosan volt. Az egyik, hogy ezentúl a konyhai hulladék mehetett a szemétbe. Amit vagy elszállítottak az újfajta szemétszállító „közhasznú társaságok” méregdrágán, a korábbi falusi szemétdíjak tízszereséért, bőséges hasznot hozva ezzel a cégek mögött álló szélhámosoknak, akik tényleg örülnek az uniónak, és közben még a falusi szeméttelepeket is bezárták, hogy ha a lakosság vállalná: ő maga viszi oda ki hulladékát, hát ezt se tehesse meg! (És közben „EU-konform” törvény mondta ki: akkor is fizetni kell, ha éppen öt hónapig külföldön vagy, a házad üres, és nincs is szemeted! Hogy milyen alapon lehet a mai Magyarországon nem teljesített, azaz zéró szolgáltatásért teljes díjat szedni, arról bezzeg nem huhogott a sok ál-fogyasztóvédő hatóság, mely nagy ünnepek előtt oly buzgón kaszálja ám meg az összes elérhető kereskedőt...)
Vagy ugyanez a sok szerves hulladék ment a komposztdombokra, hogy érlelődve komposzttrágya legyen belőle a házak körüli kertekben, kisebb földeken. Mit tetszenek gondolni, ha ezt tette valaki, mi volt a válasz a hatóságok részéről? Ezért környezetterhelési díjat kell ám fizetni! (Hogy a zöldbárók nagy tábláira a nagy sertéstelepekről és tejgazdaságokból traktorfogatok százai hordták közben a bűzlő trágyát, ami után ugyan nem fizetett senki „környezetterhelési díjat”? Hát istenkém, a kicsire nem nézünk...)
De ez volt még a kisebb buli. Mert ebből csak a multik pár hazai lakája tollasodott ám meg, uniós környezetvédelmi és állatjóléti jelszavakat ordítozva. De mit ettek a malacok, ha már moslékot nem lehetett adni nekik? Hát mesterséges tápot, persze. És az honnan jött? Hát zömében az uniós tagállamok ilyet gyártó nagy cégeitől. És ez már konkrét haszon volt. Ám még mindig nem volt vége: vegyél játékot a malacnak, mert unatkozik! És ez komoly dolog, ne tessenek röhögni, kedves városlakók! Mert ingyenélő bürokraták hada ellenőrizte mindezt, s ha nem volt a játék baba vagy a karika az ólban egy madzagra felkötve, hát büntették is érte szépen a szerencsétlen disznótartó embert, még akkor is, ha csak saját konyhájára hizlalta a röfit. Hogy e nélkül is megvoltak hétezer évig a malacok és gazdáik? Az senkit sem érdekelt. Az egészben az üzleti lényeg az volt: a túl alacsony bérért dolgozó kelet-európai disznótartó ember sertésének a húsa – a kisebb termelési költségek, például a hasznosított konyhai moslék miatt – lényegesen olcsóbb volt, mint a hatszor többet kereső nyugati gazdáké, ahol e munkabér költsége drágította a sonkát-kolbászt. Hát, ha majd keleten is kötelező lesz tápot venni, meg a malacnak bolti játékot, ha százféleképpen lehet „baszogatni” (bocsánat, kimondom, mert nincs rá más szó) a vadkeleti disznót hizlaló embert, akkor végre rájuk lehet sózni az így már nem is sokkal drágább, de nyugaton a hűtőházakban rohadó hústömeget!
Hogy eközben inkább emberjólétre kellett volna pénzt költeni, mert abból a szépséges hazugságból, hogy egyszer a keleti átlagember is kereshet majd annyit, mint a nyugati társa – hát bíz’ abból semmi sem lett. Előbb öt, majd tíz évet ígértek, hogy ez bekövetkezzen, és most már, a mesterséges bank- és tőzsdeválságra hivatkozva az új tömeges elszegényítés kezdődött meg, az utolérésről már szó sincs!
Hát ennek kell itt örülni, erre kell szavazni?
Vagy arra, hogy amikor a nyugati autós gyermekülést gyártó cégeknél már túl sok áru maradt raktáron, hát az unióra hivatkozva itt is kötelezővé tették a használatát? És utána alig két évvel közölték: ezek az ülések már elavultak, tessék gyorsan másikat, újat venni, mert úgy különben megint csak soktízezres büntetések jönnek? Megírtam itt, a Kapuban, bő egy éve, és azt hiszik, válaszolt rá egyáltalán valaki: ha tudták, hogy elavul, hogyan volt pofájuk az első szériát kötelezővé tenni?
Annakidején nagy balhét váltott ki, hogy amikor az unió még a kotonok méretét is kötelezővé tette, Mecklenburg német tartomány nagyfarkú férfijai tömegesen tüntettek: lehet, hogy nektek ott Brüsszelben elég a tizenhét centis óvszer, nekünk itt kicsi! Úgy tudom, ebben az ügyben végül is engedni kényszerült az a sok vaskalapos barom, akiknek a fejére is ilyet kellene húzni, hogy jobban hasonlítsanak önmagukra... Itt, vadkeleten mekkora tiltakozás kell ahhoz, hogy észbe kapjanak?
Netán tömegmozgalom és népszavazás, hogy négy-hat ilyen baromságokkal sújtott ország népei lépjenek ki végre ebből a kényszerházasságból? Mert hogy ezen hülyeségeket helyükre tegyék végre, azt nem remélem, a bürokrata nem az az állatfajta, amelyik valaha is beismeri, hogy tévedett. Hiszen ha megtenné, a saját fölöslegességét írná alá.
Maradt még érvük a hozsannázó uraknak? Persze, hogy maradt: most már, aki akar, az a román határtól az Atlanti-óceánig utazhat anélkül, hogy bármely határállomáson bárki megállítaná. „Naggyon” jó... És tessék mondani: aki minimálbérért dolgozik, vagy akinek épp most vették el a tizenharmadik havi nyugdíját, az mi a jó édesanyjából utazzon? Akinek meg mégis lenne rá pénze, az viheti a hátán a házát, a földjét is, oda, ahol nincs gyilkos kullancs és lódarázs? Mert ha igen, akkor szóljanak: én fogom elsőnek ezt az uniót isteníteni!
De addig, már bocsánat, én azokra szavazok, akik ki merik mondani: ez az unió így nekünk nem kell! Mert mi szeretnénk végre nyugodtan, szabadon, veszélyek nélkül élni saját kicsi országunkban, anélkül, hogy fafejű marhák ugassák ide Brüsszelből, foghegyről: nektek pedig ez a jó, és kuss!
